Hajléktalanok nyomában

2018.01.22.
Utcákon, közterületeken látjuk õket. Sokféle statisztika forog közszájon számukat illetõen, ami azonban biztos, hogy ez napról napra változik. De vajon hol húzódnak meg a kemény hideg elõl, és hogy jutnak el a nincstelenségbõl a facebookozásig? A Periféria Egyesület munkatársaival a hajléktalanok nyomába eredtünk, szakadó hóesésben, mínusz két fokban...

A nyíregyházi Dávid Mihály, az ország legismertebb magánmeteorológusa szerint a tél leghidegebb napjaira január elsõ felében és február 10-e körül kell számítani. Ha a jóslat nem is pontosan, de beteljesedni látszik, ugyanis mostanság napközben alig emelkedik a hõmérséklet nulla fok fölé és a táj is egyre gyakrabban fehéredik ki. Ilyenkor pedig az odafigyelés, a segítség életet is menthet...

 

NAPI SZINTEN 35-40 FÕT LÁTNAK EL

 

Délután háromnegyed egy van. Az Október 31-e téren lévõ digitális hõmérõ mínusz két fokot mutat, egyre sûrûbben esik a hó. Hamar odaérünk az Eötvös utca 1. szám alá, itt van a Periféria Egyesület székhelye. A szociális munkások már a kenyereket és a félszáz konzervet csomagolják, de bekerül az autóba a 30 literes teahordó és 4 zsáknyi ruha, valamint takaró is. Fodor Béla utcai szociális munka team-vezetõvel és Valik Sándor utcai szociális munkással indulunk el az úgynevezett ellátási terület bejárásra, hogy a város több pontján felkeressük az utcán, közterületeken élõ hajléktalan embereket. Ilyenkor meleg teát, élelmet, ruházatot, takarót szoktak vinni nekik, de ezek az alkalmak arra is jók, hogy rendszeres kapcsolatot tartsanak fenn velük.

– Mindennap egy órakor indulunk el meghatározott ellátási pontokra, és ezt a hajléktalanok tudják is, mindig várnak minket. Van olyan, aki 10 éve az ügyfelünk, de olyan is, aki az egyesületünk megalakulása óta, vagyis lassan 23 éve – kezdi a beszélgetést Béla. Nem lehet csak egy problémára kisarkítani a hajléktalanságukat és keresni a választ a miértekre. Általában ez több összetevõbõl áll: van, aki azért került az utcára, mert elveszítette a munkáját, de olyan is, aki elvált, vagy éppen meghalt egy családtagja és ezt nem tudta feldolgozni. Sokrétû a feladatunk, de ilyenkor, télen a hangsúly mindig az életmentésen van, hogy ezek az emberek ne fagyjanak meg a közterületen.

 

NEHEZEN LEHET ELVISELNI A HIDEGET

 

Alig néhány perc múlva már egy fás-bokros területen vagyunk. Hamar megtudom, régi ismerõsökhöz mentünk. Itt „él” Margit, János és Miklós. Õk szinte az egész évet a szabadban töltik, ezért a szociális munkások naponta meglátogatják õket. Most konzervet, kenyeret és forró teát kapnak, de beszélgetünk is velük. (A Nyíregyházi Kenyérgyártól minden héten 18 kiló kenyeret kap az egyesület, de van németországi adományozójuk is. Az önkormányzat pedig több mint 20 éve támogatja az egyesületet.) Margit két éve van az utcán, Jánosék pedig 10. Azt mondják, éjjeli menedékhelyre nem mennek, mert félnek, hogy kirabolják õket, így inkább kint vannak. Havonta egyszer váltás ruhát kapnak, illetve egy takarót is. Miután megtelnek a kétliteres mûanyag flakonok forró teával, elköszönünk tõlük, és egy kiserdõhöz folytatjuk utunkat.

– Általánosságban elmondható, hogy ezek a találkozási pontok, ahol õk várakoznak, oktatási, nevelési intézményektõl távol esnek. Okkal tartózkodnak egy adott helyszínen. Van, hogy elhagyatott házakba költöznek be, vagy erdõben, pici sátorban alszanak, pincékbe, távhõaknákba bújnak be. Õk más szemmel tájékozódnak, mint egy átlag ember. Nekik ez az életben maradásról szól.

 

NYÍREGYHÁZA KEDVEZÕ HELYZETBEN VAN

 

– Nyíregyháza viszonylag nagyon kedvezõ helyzetben van, ugyanis a szociális ellátások között létezik egy olyan, hogy lakbértámogatás. Ezt elsõsorban hajléktalan emberek vehetik igénybe, egy éven keresztül maximum havi 25 ezer forintos támogatást is jelent. Ebben mi közvetítõ szerepet játszunk, ajánljuk õket a támogatásra. Aki megkapja és él vele, annak ez egy óriási lehetõség lehet arra, hogy kitörjön a hajléktalanságból.

– Volt, akinél pszichikailag nagy nyomást jelentett, hogy 10 éve hajléktalan volt, és egyik napról a másikra hirtelen fedél lett a feje felett, bekerült egy lakásba, egy stabil közegbe. Korábban neki meg kellett harcolni mindennap a hideggel, az élelem megszerzésével. Éppen ezért az is a feladatunk, hogy aki ki akar törni ebbõl az élethelyzetbõl, lakhatáshoz juttassuk.

 

ENNI VAGY TISZTÁLKODNI

 

– Középiskolai hallgatóknak érzékenyítõ elõadásokat is szoktunk szervezni. Legelsõ alkalommal egy hajléktalan ember is eljött velünk és beszélt a sztereotípiákról, hogy a legtöbben úgy általánosítják a fedél nélkül élõ embereket, hogy koszosak és nem gondolnak bele abba, hogy ennek lehet mögöttes tartalma. Õ rendszeresen tisztálkodott, de persze ennie is kellett. Ahhoz pedig, hogy ételhez jusson, dobozolásból tartotta fenn magát, vagyis kukázott. Így döntenie kellett: vagy kukázik és így eszik, vagy elmegy a nappali melegedõbe és kivár egy hosszú sort, hogy letisztálkodhasson. Õ az elõbbit választotta.

– Az egészségügyi problémák nagyon gyakoriak a hajléktalanok körében – veszi át a szót Sándor. Sokszor nem mennek idõben orvoshoz, nem keresik fel a szakrendelõt. Éppen ezért sokat dolgozunk azon, hogy rávegyük õket a rendszeres egészségügyi szûrésekre. Elértük szerencsére, hogy egyre többen járnak fül-orr-gégészeti kivizsgálásokra. Volt, akinek így megmentettük az életét, mert kiderült, a torkában daganat van, de idõben kezelést tudott kapni. Õ azóta szerencsére már dolgozik is.

 

„MISI NOTESZA” A KULCS A KÜLVILÁGGAL

 

– Jó napot Eszter! Ki tudta váltani a gyógyszerét? – Nem! – Akkor holnap jöjjön be az irodánkba és elintézzük. Egy belvárosi erdõs területnél egy kisebb csapatot látogatunk meg. Többek között itt, a környéken él Eszter is.
– Tudja, már hét éve hajléktalan vagyok – fordul felém. – A férjem kirakott. Régen dolgoztam, varrónõ voltam, albérletben éltem. Most nem is csak a hideg, hanem a betegségem okozza a legnagyobb nehézséget. Cukros vagyok és a lábaim is nagyon fájnak, érszûkületesek. Képzelje, van három gyerekem. A nagyobbik Hollandiában él. A középsõ az egyik neves tánciskola növendéke, a legkisebb pedig a nõvéremnél van. Õt minden másnap meglátogatom.
– Misike hogy van? – fordul Eszter kérdésével Bélához (õ az ügyintézõje – szerk.). 
– Jól, köszönöm.
– Most nem tudná nekem felhívni a nõvéremet ugye?
– Holnap tessék bejönni, és felhívjuk.

Rövid beszélgetés után újra autóba ülünk, hogy egy külvárosi parkolóhoz is élelmet vigyünk egy kisebb társaságnak. Közben Béláék arról mesélnek, hogy kiemelten kezelik a családokkal való kapcsolattartást. Pogácsás Mihály kollégájának például van egy notesza, amiben a hajléktalanok hozzátartozóinak a neve és telefonszáma szerepel.
– Ha bejönnek hozzánk az irodába, fel tudják hívni a családtagjaikat, de olyan is elõ szokott fordulni, hogy ha õk nem telefonálnak, akkor a rokonok hívnak minket és érdeklõdnek. Tudnak levelet írni, de például a Facebookon megnézhetik a családtagjaikat is.

 

SZÁJRÓL SZÁJRA TERJED

 

– Van egy felderítés nevû bejárásunk is. Ilyenkor az új ügyfeleket kutatjuk fel egy felderítési terv alapján, a régieket pedig az éjszakai szálláshelyükön keressük fel. Sok bejelentést kapunk, és továbbra is ezt kérjük a városlakóktól: ha rossz állapotú hajléktalant látnak az utcán, ne menjenek el mellette. Hívják a 42/504-618-as telefonszámot! A bizalmi kapcsolat kialakítása nagyon fontos az ügyfeleinkkel, de ez sokszor nem megy könnyen. Van olyan, akivel 3 éve nem jutottunk el addig, hogy bármit is elfogadjon tõlünk, sõt, még a nevét sem mondja el nekünk.

A külvárosi parkolóban még találkozunk Jánosékkal, egy nagy lakótelep központjában pedig Bélával és Sándorral. Véget ér a bejárás, a házak tetejét is egyre vastagabb hólepel borítja be. Elköszönök Bélától és Sándortól. Nekik persze még folytatódik a nap, hiszen 24 órában dolgoznak. Miközben a meleg irodába igyekszem, Barna bácsi képe jut eszembe: a kis pirospozsgás öregúré, télen, pólóban és rövidnadrágban. Csak a helyszín most már nem az utca, ahol évekig élt, hanem az egyik nyíregyházi idõsek otthona...

(Szerzõ: Bruszel Dóra)