Franciaország egy szabolcsi lány szemével

A francia nyelvvel egészen korán, első osztályos tanulóként ismerkedtem meg az Eötvös Gyakorlóiskolában. Azonnal beleszerettem ebbe a dallamos nyelvbe, és már kiskoromtól kezdve nagy álmom volt ellátogatni Franciaországba. Izgalmasnak találtam ezt az országot, amely számos művészeti emlékkel büszkélkedhet, és kíváncsi voltam arra is, hogyan élik ott mindennapjaikat az emberek.

  Édesapám az egykori Szovjetunióban végezte egyetemi tanulmányait, és sokat mesélt a külföldön eltöltött időről. Történeteit mindig élvezettel hallgattam. Ő tapasztalatai alapján azt vallotta, hogy nyelvet igazán csak anyanyelvi környezetben lehet megtanulni. Ez a tanács lebegett a szemem előtt, amikor arra vállalkoztam, hogy közel hat hónapig Franciaországban éljek, mint cserediák.

   Az AFS szervezet egyik programjának segítségével jutottam ki Franciaországba. Repülőgéppel utaztam a többi Magyarországról érkező diákkal együtt Párizsba, ahol egy felkészítő orientáció után TGV-vel (train á la grande vitesse) utaztunk abba a tartományba, amelyikben mindegyikünk fogadócsaládja lakott. Dordogne tartomány - ahol a lakóhelyem volt - Franciaország délnyugati részén található.

Az a terület meglehetősen dimbes-dombos, ami egy szabolcsi lánynak kicsit szokatlan, de határozottan szemet gyönyörködtető látványt nyújtott. Ribérac várostól - ahol laktunk - egy órára volt Bordeaux. Franciaországról szinte mindenkinek a sajt, a baguette, és a puszik jutnak eszébe. Bevallom, az utóbbiból volt a legtöbb, hiszen az emberek ott ezzel a közvetlen szokással köszöntik egymást. Szó szerint is belekóstolhattam a kultúrába, hiszen találkozásom az országgal kulináris élményekkel kezdődött. Megismerhettem rengeteg sajtféleséget és mindig volt friss ropogós baguette az asztalon.

    A fogadócsaládomnak köszönhetően elutazhattam Saint-Émilion területére és többször voltunk Périgueux-ben is. Meglátogattuk a Párizs közelében élő rokonaikat, és természetesen megnéztük magát a nagyvárost is. Elmentünk Bretagne-ba, sétálhattam a La Manche partján. Mindez felejthetetlen emlékek formájában életre szóló élményekkel gazdagított.  A fogadócsaládban „kapott” testvéreimmel egy iskolába jártam, ahová minden reggel iskolabusz vitt minket, majd a nap végén haza is hozott. A beszálláshoz szükség volt egy sárga fényvisszaverő mellényre, illetve a kártyánkra, amelyen fel volt tüntetve a nevünk, egy rólunk készült fotó, és az, hogy melyik buszvonalra érvényes.

   Ami nagyon fárasztó és furcsa volt számomra, hogy az iskola reggel 8 órától délután 17:30-ig tartott. Az órák többsége dupla óra volt, viszont mindig volt legalább egy órányi ebédszünetem, amikor az iskola menzáján meg tudtam ebédelni. Az ebédeléshez is volt egy kártya, ennek segítségével egy robot adta nekünk a tálcát, utána választhattunk menüt. Ami tetszett, hogy mindig volt többféle gyümölcs és legalább kétféle főétel, így tudtam kedvemre válogatni. Természetesen a sajttál a menzáról sem maradhatott el.

A legnagyobb sikerélményem az iskolában az volt, amikor verselemzésre 13/20 osztályzatot kaptam, ami a magyar iskolákban négyesnek felel meg. (Az érdemjegyi skála ott egészen húszig terjed, és 3 trimeszterből épül fel a tanév.)

  A külföldi családnál két „fogadott testvérem” is volt, mindketten lányok. Nagyon kedvesek és türelmesek voltak, fáradhatatlanul magyaráztak, ha valamit nem értettem. Segítségükkel egyre jobban tudtam magam kifejezni, illetve a nyelvtant is jobban értettem. Szerencsére mai napig tartjuk a kapcsolatot, kedvességüket pedig viszonozhattam, hiszen ők is ellátogattak már hozzánk. Nagyon sokat köszönhetek nekik, szeretettel gondolok vissza az ott eltöltött időre. A külföldön töltött hónapok sikerességét az mutatja leginkább, hogy könnyedén tudtam eleget tenni az előrehozott érettségi, és a középfokú nyelvvizsga követelményeinek is.

Sziráky Lilla

Eötvös Gyakorlóiskola

12.A osztály