SPORTIKONOK A MÚLTBÓL: KOLESZÁR ÉVA

 – Mivel foglalkozol most?
– A társadalombiztosításnál dolgozom a nyugdíjbiztosítási részen, az atlétikával semmi kapcsolatom nincs.
– Eszerint az atlétikával nincs kapcsolatod?
– 1981. május 4-én még 600 métereket futottam idõre, majd másnap nem mentem edzésre és azt követõen soha többet. Annyira ki voltam zsigerelve – illetve, nem is tudom mi a jó szó erre –, de nem fizikailag. Amikor a tévében atlétikát láttam, rám jött a sírás és ki kellett kapcsolnom a készüléket, annyira bántott minden. Néhány hónap múlva egy miskolci edzõ keresett meg, hogy versenyezzek ott. A fájdalmam akkora volt, hogy arra is képtelen voltam, hogy elgondolkodjak rajta. Így alakult késõbb az edzõséggel is.
– Mi bántott? 
– Inkább lelki fájdalom volt, mint fizikai. Egy térd alatti húzódásos sérülésem ugyan volt, azonban ezt nem akarták elhinni, hanem azt mondták, biztosan csak nem akarok edzésre menni. Bár kaptam injekciót az izomba, de az orvosi vélemény ez volt, ami azért úgy nézett ki az én olvasatomban, hogy egy „megbeszélt” diagnózis volt. Szóval maradjunk annál, hogy besokalltam. Például amikor 59-60 kiló voltam, erõsnek éreztem magam a versenyeken, s úgy mentem, hogy hopp, megvolt, a többiek meg alig bírtak levegõt venni, akkor is „dagadt” voltam. Mármint ez a hivatalos álláspont lett kimondva rólam.
– Hány centi magas vagy?
– 176 centi. Amikor a Magyar Bajnokságot 2:02.8-cal nyertem 59-60 kilóval, akkor is azt kaptam meg, hogy „jó, jó, de mi lett volna, ha 57 kiló vagy”. Még örülni sem hagytak igazán az NYVSSC-ben...
– Kinek volt ez a véleménye?
– Sosem tudtam meg, velem az edzõm közölte. Többször elõfordult, hogy az akkori úgynevezett kalóriapénzt nem kaptam meg. Az indok az volt, hogy úgy is csak kajára költenéd... Volt olyan edzõtábor, ahol eltiltottak a vacsorától. A szolidaritás azért megvolt a sporttársaimtól, és hoztak a szobába ennivalót, ráadásul azok a lányok, akik az ellenfeleim voltak. Nagyon jólesett!

Koleszár Éva

– Mit szólt a szövetség ahhoz, hogy befejezted?
– Válogatottként a szövetség felé megtettem a bejelentésem írásban. Válaszuk az volt: küldjem vissza a vándorkupát – amit meg sem kaptam, mert már akkor sem volt meg... Lehet mások is jártak így, de engem ez teljesen ledöntött a lábamról. Nem olyan régen egy riportban, talán egy cselgáncsozóról olvastam, hogy mennyire nem kapott dicséretet, csak negatív visszajelzéseket, akárhány versenyt megnyert. Õ is ezért abbahagyta... Lehet egy versenyzõ ügyes, tehetséges, eredményes, ha a vezetõk nem kellõ érzékkel viszonyulnak hozzá, elveszik a kedvet a további megmérettetéstõl. Egy másik eset. Kezdõként Ungváron (még a Szovjetunióban), egy baráti versenyt megnyertem. Mégis a másodiknak adták az aranyérmet, aki mintegy három méterrel jött be mögöttem. A mi „politikai” vezetõnk, aki egy fõiskolai tanár volt, azt mondta: „fontosabb a jó kapcsolat az ungváriakkal, mint az én eredményem”.

– Mikor kezdtél el atletizálni?
– 15-16 évesen, a Vasvári gimiben, de nem tesitagozaton. Akkori testnevelõ tanárnõm kijelölt többedmagammal, hogy képviselni kell a sulit a repülõtéren megtartandó mezei bajnokságon, amit megnyertem. Innentõl kezdve már tudatosan készítettek fel és vittek versenyekre. Igazából nekem egy edzõm volt, Orendi Mihály. A Mester – mert csak így hívtuk – az én magasságomnak, fizikai állóképességemnek, alkatomnak megfelelõen, nagyon jó edzésprogramokat állított össze.

– Elsõ komolyabb sikereid?
– Utánpótlás versenyeken szerepeltem jól, utánpótlás válogatott lettem. Azt hiszem, hogy az a kép, amelyen a 7-es rajtszám van rajtam, egy utánpótlás válogatott versenyen készült Bulgáriában. Aztán jöttek a magyar bajnokságok, válogatottságok. Emlékszel az elsõ Budapest Bajnokságra, 1980-ban? Nagyon nagy dolog volt, ekkor voltam 20 éves, 1500 méteren indultam és én lettem a legjobb magyar nõi versenyzõ, harmadik helyezettként. Egy fényképezõgépet kaptam ajándékba, ez volt az egyetlen dolog, amit dicséretként értékelhetek... Borzasztóan örültem neki!
– Legszebb emlékeid?
– (Hosszabb hallgatás után): Pici emlékeim vannak. Például a Képes Sportban a Magyar Bajnokság után megjelent dicsérõ cikk. Nagy dolog Magyar Bajnoknak lenni, mert abban az évben más már nem lehet bajnok, csak az, aki azon a versenyen kihozza magából, amit a többiek nem tudnak. Ezek gyönyörû emlékek, hogy ott voltam, megéltem, versenyezhettem a Népstadionban.
– A Magyar Bajnokságokon kívül, nemzetközi eredményeid voltak-e?
– Olyan rövid ideig sportoltam. 16 éves koromban kezdtem, 21 évesen már abbahagytam. A ’80-as olimpiára még nagyon fiatal voltam, kevés felkészültséggel, illetve a válogatók is sokkal hamarabb vannak, és azért akkor még sportoltak nagy „öregek”: Lázár Magdi, Lipcsei Irén, Újhelyi Mari, aki nálam 2 évvel idõsebb.
– Mondhatjuk azt, hogy az igazi eredmények csak ezt követõen jöhettek volna?
– Igen, én is így gondolom. Az idõeredmények, amiket futottam, az bennem volt, kijött az elvégzett munka, és lehet, hogy lett volna bennem több is, de azt már soha nem fogjuk megtudni. Az akkori 800-as eredményemnél ma sem futnak sokkal jobbakat itt, Magyarországon, legalábbis, ha jól emlékszem.
– Igen, utánad még ma sem futott jobbat senki 800 méteren Magyar Bajnokságon, ami 2:02.8 volt. És ennek 37 éve lassan…
– Még utánpótlás korú voltam, nagyon sokáig élt a csúcsom.
– 800 és 1500 volt a te távod. Hogyan alakult ez ki?
– Nem voltam elég gyors 400-ra. Voltak nálam sokkal gyorsabbak Nyíregyházán. Például Zarnóczay Klári, Petrika Ibolya. Én viszont kitartóbb voltam. A 400 nekem túl rövid volt.
– Egy-egy 800 vagy 1500 után versenyen hogy érezted magad? Fõiskolán úgy tanultuk és a magunk bõrén is éreztük, hogy ez nagyon gyilkos táv...
– Azt éreztem, hogy végre túl vagyok rajta. Ettõl függetlenül nagyon szerettem ezeket a távokat. Van lehetõség a taktikázásra, már ha bírja valaki az iramot. Azt is az edzõm találta ki, hogy a Magyar Bajnokságon, ha tehetem, menjek végig az élen 1500-on. Megbeszéltük, megcsináltam. A versenypályán mindig maga van a sportoló, ezért fontos az egyéni döntésképesség, és neki kell éreznie, hogy mit tud megcsinálni az elõzõekben megbeszéltekbõl. Holtpontok voltak nálam is, de soha nem a Magyar Bajnokságon, és ha átlendültem rajta, akkor ment minden a tervek szerint.
– Soha sem volt olyan érzés, hogy „meghalok 40 méter múlva”? 
– Ó, dehogynem. De inkább csak edzésen, versenyen nem annyira. Nem szerettem tréningezni, de ki szeret egy-egy alkalommal akár 20–25 kilométert, télen-nyáron, hidegben-melegben futni? Nem kocogni – futni, szenvedni. De tudtam, az eredményekért meg kell dolgozni, s közben volt idõ sok mindent átgondolni.

Koleszár Éva és Bakosi Béla gratulál egymásnak

– Szüleid hozzáállása a sporthoz mennyiben volt segítõ tényezõ?
– Nyírtelek akkor még falu volt és az, hogy egy falusi lány ilyen eredményeket ér el, nagy dolog volt. Az, hogy az újságban írtak rólam és azt olvashatták a nyírtelkiek, hogy Magyar Bajnok lett a Koleszár lány, ez büszkévé tette õket. Mindenben és mindig támogattak, hogy azt tehessem, amit szeretek. Amikor befejeztem a versenyzést, rövidesen férjhez mentem. A stadion gondnokának az egyik fia, Balogh Zoli lett a férjem, így kapcsolódik a sporthoz. Van egy lányom, akinek most augusztusban lesz az esküvõje. Õ sem sportolt.
– Érettségi után milyen tanulmányokat folytattál?
– 1979-ben érettségiztem. Ezt követõen a vasútnál dolgoztam sportállásban, munkaidõ-kedvezménnyel, hogy a napi kétszeri edzéseket tudjam végezni. Miután abbahagytam a futást, a KEMÉV-hez kerültem TB ügyintézõnek. 1994-ben váltottam, és átkerültem a társadalombiztosításhoz. 1996-ban kezdtem az ELTE Társadalombiztosítási Fõiskoláját, munka mellett, késõbb elvégeztem a Budapesti Gazdasági Fõiskola Európai Uniós Pénzügyek szakot is.
– Azóta pedig sokaknak segítettél a nyugdíjuk intézésében.
– Igen, és hál’ Istennek megtalálnak a volt sportolók. Örülök, hogy emlékeznek rám, és segíthetek nekik.
– A mai fiataloknak milyen tanácsot adnál? 
– Mindig tisztelettel legyenek az atlétika felé is. Tudni kell, hogy munka nélkül nincs eredmény. A munka pedig mindig nehéz, szellemileg és fizikailag is. 
– Te kikrõl szeretnél hallani?
– Petrika Ibolya, Majer Jokka, Zarnóczay Klári.