Persze, késõbb ezek újra elõkerülnek, úgy mint a zsúfolt szekrény alján pihenõ, már-már feledésbe merült, egykori játékok is, csak addig közben sokszor hónapok, évek, évtizedek, vagy akár egy egész emberöltõ is eltelik, észrevétlenül...
Ilyen emlék számomra nagymamám vekkerének kattogó zaja, a libatollal megtömött vastag dunna puhasága és a kis vályogfalú parasztház szobájának rózsás mintázata is, ahol minden évben a vakáció egy-egy hetét töltöttem és ahol minden este ugyanúgy ért véget: szeretteinkre óvást kérve, összekulcsoltuk kezünket, és együtt elmondtuk az Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem kezdetû imádságot... A vidéki nyaralások aztán az évek elõrehaladtával elmaradtak... Eltelt két évtized.
Aztán egy hideg, téli éjszakán a rózsás falak helyett, az utcáról beszûrõdõ fénynek köszönhetõen a fotelbõl már ráncos, összekulcsolt kezeket bámultam és hallgattam az imádságot, újra, 20 év után, utoljára. Idén elõször mindenszentekkor már a temetõben látogatom meg és gyújtok érte gyertyát. Érte és az emlékekért. Mert már tudom: a zsúfolt szekrény aljáról jobb minél gyakrabban elõvenni az emlékeket, hiszen 20 év egy pillanat, észrevétlenül lepereg...
Bruszel Dóra
185 éve Pesten megjelent az első „társaskocsi”, az omnibusz őse.
Gyönyörű reggelre ébredtünk Advent első vasárnapján!
