MIELŐTT BECSUKÓDIK MÁR A SZEMEM...

2017.11.01.
A gyermekkori emlékeket néha elfedi és betakarja mindaz, ami aztán – jó vagy rossz – az évek folyamán rárakódik. (Megjelent a Nyíregyházi Napló 2017. október 27-i számában.)

Persze, késõbb ezek újra elõkerülnek, úgy mint a zsúfolt szekrény alján pihenõ, már-már feledésbe merült, egykori játékok is, csak addig közben sokszor hónapok, évek, évtizedek, vagy akár egy egész emberöltõ is eltelik, észrevétlenül...

Ilyen emlék számomra nagymamám vekkerének kattogó zaja, a libatollal megtömött vastag dunna puhasága és a kis vályogfalú parasztház szobájának rózsás mintázata is, ahol minden évben a vakáció egy-egy hetét töltöttem és ahol minden este ugyanúgy ért véget: szeretteinkre óvást kérve, összekulcsoltuk kezünket, és együtt elmondtuk az Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem kezdetû imádságot... A vidéki nyaralások aztán az évek elõrehaladtával elmaradtak... Eltelt két évtized.

Aztán egy hideg, téli éjszakán a rózsás falak helyett, az utcáról beszûrõdõ fénynek köszönhetõen a fotelbõl már ráncos, összekulcsolt kezeket bámultam és hallgattam az imádságot, újra, 20 év után, utoljára. Idén elõször mindenszentekkor már a temetõben látogatom meg és gyújtok érte gyertyát. Érte és az emlékekért. Mert már tudom: a zsúfolt szekrény aljáról jobb minél gyakrabban elõvenni az emlékeket, hiszen 20 év egy pillanat, észrevétlenül lepereg...

Bruszel Dóra