A LIKE 2 balerinája

Így éreztem magam, kavarogtak a gondolatok bennem az elődöntőt megelőző nap. Aztán este a főpróbán megsérült a bokám. Otthon borogattuk, éjszakára tapaszt tettünk rá, reggelre mégis kék és dagadt lett. Nem tudtam, mit tegyek, hogyan fogom így felvenni a balettcipőt, hogyan fogom eltáncolni a produkciómat. Azt viszont tudtam, hogy nem akarok csalódást okozni a felkészítő tanáromnak, Kriszti néninek, hiszen olyan sokat gyakoroltunk, oly sok időt áldozott rám. Anyával megbeszéltük, hogy legfeljebb majd gyakorló cipőben fogok táncolni.

Mikor megérkeztünk az elődöntő helyszínére, előbb beregisztráltam, majd torkomban dobogó szívvel beléptem az öltözőbe, ahol hat balerinával – akik vékonyak, karcsúak és gyönyörű ruhában voltak –, találtam szembe magam. Kétség sem fért hozzá, semmi esélyem nem volt a sérült lábammal. Kisegérnek éreztem magam, és legszívesebben nyomban el is futottam volna. Kilencedikként hívtak fel a színpadra, addig a kulisszák mögött vártam, hogy sorra kerüljek. Bemelegítettem, végül felhúztam a spicc-cipőt, bár fájt a lábam.

Bemondták a nevem, én pedig siettem fel a színpadra, azonban hirtelen észrevettem: elszakadt a balettcipőm szalagja a bal lábamon. Nincs visszaút, mennem kell. Itt már nem adhatom fel. Így hát kiléptem a reflektorfénybe, a zsűri elé álltam és bemutatkoztam. Azután beálltam, és elkezdtem táncolni.

Azt éreztem, amit mindig, mikor táncolok; hogy repülök, mint egy pillangó, szárnyalok, mint egy tündér - mint ahogy az előadásom címe is mutatja: Tündértánc. Ám nem volt mindig így. Jól emlékszem, mikor 2008-ban első osztályosan csöppentem bele a tánc világába, és a kezdet nem volt éppen zökkenőmentes. Nagy lelkesedésem rögtön lankadni kezdett, mikor végignéztem a csoporttársaimon, akik már akkor született táncosoknak tűntek, a gyakorlatok közben pedig végleg el is fogyott az önbizalmam. Sem alkatom, sem tehetségem nem volt a modern tánchoz, teljesen falábúnak bizonyultam. Nem csoda hát, hogy semmi kedvem nem volt az egészhez, csak púpnak éreztem a hátamon. Azután fordulópont következett az életemben: Nyíregyházára költöztünk.

Ez nemcsak a mindennapjaimat változtatta meg, hanem a tánchoz való hozzáállásomat is. Úgy döntöttem, adok még egy esélyt magamnak, így hát beiratkoztam balettórára. Először rengeteg kételyem volt afelől, hogy milyen lesz, mennyire tudok helytállni a sok-sok éve sportoló társaim között, de miután éveken át keményen gyakoroltam és sok tapasztalatot gyűjtöttem, rájöttem, milyen varázslatos is ez a műfaj.

És most itt vagyok, Nyíregyházán, a megye legnagyobb tehetségkutatójának színpadán, sérült bokával és szakadt cipővel, az első szólómat táncolva.

Azután a zene elhalkult, a produkció véget ért, én pedig meghajoltam a színpad közepén és vártam a zsűri reakcióját. Ám előbb a hatalmas taps döbbentett meg; így hát csak nem szúrtam el, gondoltam. Majd megszólalt Némethy Mária, a zsűri egyik tagja, aki tánctanárként és művészként sokakat elkápráztatott már. Azt mondta, hogy gyönyörű, légies volt a mozgásom, és nagyon ügyes voltam, mert annak ellenére sem riadtam vissza, hogy elszakadt a szalagom. Észrevette. Erre a gratulációra, valamint a tanárom és anyukám könnybe lábadt szemére, amelyek akkor köszöntöttek, mikor lementem a színpadról, egész életemben emlékezni fogok, nemcsak tánc közben, hanem minden megpróbáltatásomban is.

Azonban a középdöntőn hibát követtem el. Már az előtte levő napok feszülten teltek. Az iskolában nagyon felhalmozódtak a dolgozatok, mindennap sokáig kellett tanulnom, így nem tudtam elegendő időt fordítani a gyakorlásra. A verseny napján emiatt nagyon ideges voltam. A spicc-cipőt túl korán vettem fel és nem tartottam melegen a lábam. Amikor felléptem a színpadra és elkezdtem táncolni, remegett a lábam, és a mozgásom sem volt olyan könnyed, mint szokott. Nem úgy sikerült a produkcióm, mint ahogy azt szerettem volna. Nem csoda hát, hogy az eredményhirdetésre csüggedten és letörten érkeztem. Úgy éreztem, csalódást okoztam a zsűrinek, a tanáromnak, a családomnak, mindenkinek. Az egyik lány, aki prózát mondott – méghozzá gyönyörűen –, biztatott, hogy ne aggódjak, meg is ölelt, pedig addig nem ismertük egymást.

Azután az történt, amire egyáltalán nem számítottam: ismét továbbjutottam. Már csak én voltam az egyetlen balerina, aki bekerült a döntőbe. Sőt, újonnan megismert barátnőmet is továbbengedték. Az eredményhirdetés után mindenkinek volt lehetősége beszélni a zsűrivel. Azt mondták nekem, ők is látták, hogy hibáztam, mégis azért engedtek tovább, mert látják bennem a tehetséget és bíznak bennem. Élvezzem, amit csinálok, ne izguljak és gyakoroljak sokat.

Hazaérve úgy döntöttem, megfogadom a tanácsot, így négy hét múlva ismét felkészülten érkeztem a döntőre. Már jelmezben, sorban felmentünk a színpadra, ahol egyesével bemutattak bennünket a zsűrinek és a nézőknek is. Sokáig melegítettem be, majd zoknit húztam a tánccipős lábamra, így melegen tudtam tartani. Sok más versenyzővel is összebarátkoztam, akikkel bátorítottuk egymást. A döntő első felében a zenekarok bizonyíthattak, a nagyszünet után pedig a többiek mérettethették meg magukat, köztük végre én is. Amikor színpadra léptem, teljesen nem tudtam legyűrni a lámpalázam, mégis újra élveztem a táncot, a színpadot, a reflektor vakító fényét, a közönséget, egyszóval az egészet. A végén pedig látva a zsűri mosolyát, megkönnyebbültem. A versenyzők után sztárvendégként a For for dance adta elő fergeteges produkcióját, majd egy kis szünet következett és végül az eredményhirdetés. A tehetségkutatón utoljára bátran és bizakodva mentem a nézők elé. A díjakat az alpolgármester, illetve a zsűri tagjai adták át sorba a kategóriák helyezettjeinek. Mikor az ifjúsági tánc következett, először mondták ki a nevemet, tehát harmadik helyezett lettem.

Egyáltalán nem vagyok csalódott, hogy nem nyertem, hiszen nekem már az egy hatalmas siker és élmény volt, hogy részt vehettem a versenyen és idáig eljuthattam. Rengeteg baráttal gazdagodtam, hasznos tapasztalatokat gyűjtöttem, sok tanácsot és bátorítást kaptam. Megtanultam, hogy soha nem szabad feladni, bármilyen nehéznek tűnik is a feladat, bátran szembe kell néznem vele, mert ha mindezt képes voltam végigcsinálni, bármi lehetséges számomra.

Nagy Vanda 9. D