Búcsúzni fáj, de menni kell

Iskolai tanulmányaink ezennel véget érnek, és a búcsú mindig nehéz. Amikor megbíztak azzal a feladattal, hogy írjak egy búcsúzó cikket az iskolaújságba, kicsit elbizonytalanodtam. Mégis miről írjak? Hiszen mindannyian máshogy éljük meg ezt az eseményt. Mégis abban bízom, hogy sikerül valamennyiünk nevében szólnom kedves olvasóimhoz.

Ballagásunk napja sokszor olyan messzinek tűnt számunka. Ennek ellenére éreztük, hogy rohan az idő. És íme, itt állunk a felnőtté válás küszöbén, kicsit félve, elbizonytalanodva, ugyanakkor reményekkel teli fiatalokként. Felidézzük mindazt a jót és rosszat, ami iskolánk, illetve kollégiumunk falai között történt velünk. Izgalmas kirándulások Erdélybe és Olaszországba, csendes, ugyanakkor emlékezetes lelkigyakorlatok és a kollégiumi közös ünnepi vacsorák. Mindezek felejthetetlen élményeket nyújtottak számunkra. Fontos szerepe volt személyiségünk alakulásában a kamaszkori lázadásnak is, amiből mi sem maradhattunk ki. Néhányan most jöttünk rá, hogy amit eddig nem szerettünk, mostantól hiányozni fog. Ha eddig a lázadás idejét éltük, most eljött a hála ideje is. Hálásak vagyunk szeretett tanárainknak, akik a tananyag mellett sokszor lelki világunkkal is foglalkoztak. Köszönet illeti a kolis nevelőinket, akik kellő szigorral otthonos körülményeket biztosítottak számunkra. Annak idején talán nem tudtuk kellőképpen értékelni munkájukat.

Egymástól és kedves diáktársainktól is búcsúzunk. Kivel több, kivel kevesebb időt töltöttünk együtt. De minden kapcsolat, minden kialakult barátság hatással van és lesz a jövőnkre. A mindennapok eseményei, viszályok és örömök erősen összekovácsoltak bennünket. Most tartunk ott, ahol elválnak útjaink. Nem könnyű elfogadni, de azt mondják, így van rendjén.

Kedves 11-esek! Jövőre rajtatok a sor. Az utolsó tanév nagyon gyorsan eltelik. Élvezzétek ki az előttetek álló közös osztáykirándulást, lelkigyakorlatot és minden egyéb közös programot. Ezek különlegesebbek lesznek az eddigieknél, mert mindegyik az utolsó.

Úgy érzem, hogy az Úrnak különleges gondja volt ránk, amikor ebbe az iskolába küldött minket. Hiszen jobb helyre nem kerülhettünk volna. Általánosan jó híre van iskolánknak, de hogy mi benne az igazán jó és különleges, azt csak az tudhatja, aki itt tanult.

Évfolyamtársaim nevében mondhatom, mindig büszkék leszünk arra, hogy mi is „szentimrések” voltunk.

Fekete Veronika 12.a

Előző bejegyzés