Azt mondták jó lesz, de szörnyű volt

Mondjuk számítottam rá, hogy az első nem lesz valami felemelő érzés, főleg, hogy szinte semmit nem mozogtam már nagyon sok éve. De nem gondoltam, hogy ennyire kegyetlen érzés lesz.

Vasárnap reggel felébredtem és arra az elhatározásra jutottam, hogy életmódot váltok. Sportolni fogok, mozogni és sokkal egészségesebben élek. Mivel a környezetemben is sokan sportolnak, pl. futnak minden reggel az erdőben, túráznak, úgy gondoltam, ma meghódítom valamelyik hegyet. Elhatároztam, hogy bármilyen nehéz is lesz az első alkalom, nem adom fel. Legközelebb is neki futok, hiszen tudjuk, minden kezdet nehéz.

Az úti cél a tarcali bányató lett. A hegy lábánál megálltunk autóval és elindultunk felfelé. Aki járt arra, annak mondanom sem kell, hogy nem egy nagy távolság. Nekem mérföldeknek tűnt. A nap végig égetett és úgy éreztem, mintha a sivatagban lennék.

Az autósok csak úgy száguldoztak mellettünk fel a hegyoldalon, én pedig végig arra gondoltam, hogy nekik van igazuk. Ki az a hülye, aki negyven fokban gyalog mászik fel a hegyre? Én voltam az jelen esetben. Hogy izgalmasabb legyen a helyzet, el is tévedtünk. Egy kis úton lementünk, ahol a szőlők között találtuk magunkat. Mondanom sem kell mennyire örültem. Közben méhecskék akartak folyamatosan megtámadni. Az út végéhez értünk, ahol semmi sem volt. Vége lett a járásnak. De akkor miért volt kitaposva? Kik járnak vajon arra és miért, ha nem is vezet sehová?

Visszaséta, majd újra indulás a jó úton. Ekkor már több mint 45 perce sétáltunk a forróságban. Feladtam volna, de az vígasztalt, hogy kb. 15 perce már méregtelenít a szervezetem. Így nagy lendülettel felsétáltunk az Áldó Krisztus szoborhoz. Én nem tudom hány darab lépcső vezet oda, de az biztos, hogy nagyon sok. Mire felértem, azt is megbántam, hogy megszülettem. Tisztában voltam vele, hogy rossz kondiban vagyok, de hogy ennyire?

Azután lesétáltunk a bányatóhoz, a partján leütünk egy óriási kőre és a lábunkat a kiváló hőmérsékletű vízbe lógattuk. Annyira jól esett. Gyűjtöttünk ágakat és tüzet raktunk. Vittünk magunkkal virslit és megsütöttük. Soha életemben nem esett még ilyen jól, még soha nem éreztem ennyire finomnak.

Mikor már a víz lehűtötte a lábamon keresztül a felhevült testem, akkor vettem csak igazán észre, hogy milyen szép helyen vagyunk. A hegyek, a tisztavizű tó…minden gyönyörű volt. Friss levegő, színes pillangók, lenyűgözött a táj szépsége.

Szerencsére visszafelé lejtett a hegyoldal, sokkal könnyebb volt, mint az odafelé vezető út. Hulla fáradtan értünk haza. Nem is emlékszem, hogy utoljára mikor volt így elfáradva a testem. Azt hiszem jól esett. (Bár út közben nem ezt éreztem. Csak azok az emberek jártak a fejemben, akik azt mondták, hogy a túrázás élvezetes.)

Mivel az elején megfogattam, hogy nem adom fel, akár milyen szörnyű lesz is – és az volt – legközelebb is megyek. Az új úti célomon még nem gondolkodtam, de arról is beszámolok, ígérem.

Ha te is jártál mostanában kirándulni valahol, küldd el a képeket, néhány sorral az info@hellonyiregyhaza.hu email címre.

KR