Az ügyelő, aki szívesen vállal színpadi szerepeket

– Bár az interjúra készülésig nem tudtam táncos előéletedről, de a testtartásodból valamit sejtettem, hiszen szép, egyenes háttal jársz. Miként kerültél erre a pályára?

– Hetedikes koromban, ének-zenei tagozatosként kezdtem a Dunaújvárosi Vasas Táncegyüttesben. Amatőr formáció volt, de elég híres, nagyon jó táncosok kerültek ki onnan. Évekkel később, 1999-ben létrejöhetett Dunaújváros Táncszínháza, melynek alapító tagja lettem, később Bartók Táncszínházra változott a neve.

– Miként lesz egy dunaújvárosi táncosból nyíregyházi ügyelő?

– Ez egy kicsit keserédes történet... 2013-ban új vezető érkezett, aki – finoman szólva – felállította az egész csapatot, mert a show felé akarta elvinni az egészet, saját embereivel. Nagyon rosszul esett, elsősorban az fájt, hogy azt a szellemiséget vették el és állítottak a helyére másikat, amit mi, alapítók elindítottunk azzal a céllal, hogy kiszolgáljuk Dunaújvárost és a térséget. Komoly alkotómunka állt mögöttünk, sajnos lerombolták. A Bartók Táncszínház gyakorlatilag két éve megszűnt, de nem híresztelik. Működik helyette más, máshol... Nagyon sajnálatos, és fájó pont, hogy egy ilyen értéket lenulláztak. Hogy ez kinek a bűné, hibája, nyilván összetett dolog.

Tasnádi Csabával, színházunk akkori igazgatójával korábban dolgoztunk együtt Dunaújvárosban a Fiatalság bolondság című darabban, ismert tehát, a nővérem is itt dolgozik. Csaba felajánlotta, jöjjek ide asszisztensnek és ügyelőnek, végül csak az utóbbi munkakör maradt. Talán azért is, mert Bajszi bácsi és Kovi, az akkori két ügyelő idősebb volt. Kamaraszínpadon már végeztem ilyen munkát, tehát volt képem arról, hogyan kell csinálni, de lényegében itt tanultam meg a szakmát. Családi barátunk, Lencsés István, aki itt is volt ügyelő, most pedig a Nemzeti Színházban dolgozik, mellette Bajszi bácsi és Kovi sokat segítettek.

– Úgy hallottam, hogy előadás idején az ügyelő a nagyfőnök a színházban, õ irányít és övé a teljes felelősség. Tényleg?

– Abszolút teljes felelősséggel tartozok az előadás biztonságos és problémamentes lebonyolításáért. Sok mindenre kell figyelni, hogy az előadás rendben, békében, zökkenőmentesen lemenjen, minden és mindenki időben a helyén legyen. Mindenért én vagyok a felelős, ami a színpadon történik. Azt szoktam mondani: a lényeg, hogy előadás után mindenki épségben, egészségben haza tudjon menni az ágyába pihenni. Ha sokszereplős a darab, az komolyabb odafigyelést igényel. Színészek, táncosok jönnek-mennek, át-átöltöznek, cserélődik a díszlet, a kellékek... Ott volt például a Sherlock Holmes – A sátán kutyája, abban öt színész negyven szerepet játszott el. Ha jól emlékszem, Puskás Tivadar harmincnyolcszor öltözött át, de a többiek is sokszor. Itt nyilván még alaposabban be kellett próbálni, hogy az öltöztető mikor melyik ruhát fogja meg, melyiket veszi le, melyiket adja rá először, miközben fölötte is visel egy másikat. Szerencsére jutott elég idő a begyakorlásra.

– Mi van, ha elbambul a színész, a táncos, a statiszta, vagy akár az ügyelő?

– Nálam kétszer történt meg, még az elején. Az elsőben szegény Kameniczky László késett le egy hárommondatos jelenésről, de igazából nem volt vészes. Hívtam, elindult szép nyugodtan, de mire odaért, a jelenet már előrébb járt. A másik esetben öt statisztának kellett jönnie, a hívásomra kettő ott is volt időben, három nem, lemaradtak egy kicsit a két társuktól, így a jelenetről is. Én talán abban hibáztam, hogy nem néztem hátra, mindenki ott van-e. Ez egy kicsit neccesebb dolog volt, de a jó színészeink az ilyen helyzetekből is kivágják magukat.

– Az ügyelő felelősségé, hogy emberek és tárgyak egyaránt időben ott legyenek, ahol kell. Emellett a baleset elkerülése is fontos. Nehéz betartatni a rendet?

– Hála Istennek, nagyszerű „háttércsapata” van a színháznak, figyelünk egymásra, hallgatok rájuk és ok hallgatnak rám. Ha kell, jelzek oldalról, s vigyázok rájuk. Bár a sikeres előadást követő tapsokat, elismerést nem én kapom, hiszen ott ülök a sötétben, nem ismernek fel az utcán, de azért részese vagyok. A labdarúgásban van egy kifejezés: a vízhordó. Õ az a focista, akinek játéka talán nem látványos, de igen fontos láncszem a gépezetben, hiánya csak akkor tűnik fel, ha valami nem stimmel. Ilyesfajta az én munkám is: nem a rivaldafényben állok, nem is kell ott lennem, de kiszolgálom a többieket.

– Rendszeresen színpadra lépsz, láttunk többek között az Életrevalókban, a Pacsirtában, s most az Alul semmiben is: állaskeresőként, borbélyként, pincérként, tánctanárként, azaz gyakorta vagy színházunk előadásainak mellékszereplője.

– Ez abból ered, hogy jó érzés a színpadon állni, a tánccal töltött közel két és fél évtizedet nem lehet kiölni magamból. Azokat a jeleneteket szeretem jobban, amikor a fő- vagy nagyobb szereplők munkáját segítem, például beviszek egy vizet vagy egy tálca piát, esetleg borotválok. Mindegyik jelenésemet – a focis hasonlatnál maradva – egy-egy Bajnokok Ligája döntőként élem meg.

– Itt mikor volt az első?

– Már a második darabban, amit ügyeltem, Lenni vagy nem lenni volt a címe. Nagyon szerettem, azért is, mert csoportos szereplőként a feleségem és az akkor négyéves kisfiam is színpadra lépett, menekült zsidó családot jelenítettünk meg.

– A szerepeket rád osztották vagy kérted?

– Az utóbbira is volt példa. Egyszer Göttinger Pálnak említettem meg, vajon akadna-e valami számomra. Azt felelte, meglátja. Nos, ezután lettem Archambaud professzor, a gerincspecialista a Balfácánt vacsorára című előadásban.

– Gondolom, utána már könnyebb volt. A jelek szerint ügyelni és szerepelni egyaránt szeretsz.

– Persze. Remélem, hogy megbíznak bennem, és lesz még rá alkalom, szerintem eddig nem vallottam szégyent. Nehezíti ugyan a helyzetet, hogy csak ketten vagyunk ügyelők, így sok a munkánk.

– Folytatódik a sor, hiszen az Alul semmiben négy alakot is megformálsz.

– Valóban. A próbafolyamat nem könnyű, fizikailag sem. Szerintem sikeres előadás lesz.

(Szerző: Kováts Dénes)