A Macskazene elevenbe vágó, kacagtató vígjáték lesz a Rózsakertben

2003-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Horvai István és Máté Gábor osztályában. Több éven át volt az egri Gárdonyi Géza Színház, majd a Vígszínház társulatának tagja, 2015 óta játszik az Orlai Produkció előadásaiban. Televíziós sorozatokból és filmekből is ismerhetjük. A Pécsi Országos Színházi Találkozón megkapta a legjobb férfialakítás díját, Jászai Mari-díjjal tüntették ki és Ajtay Andor-emlékdíjjal is elismerték.

– Melyek a legfontosabb emlékei, élményei városunkról?

– Személyesen is van valamennyi kötődésem, mert kedvenc kolleganőm, Járó Zsuzsa, akivel nagyon jó barátságban vagyok, újfehértói. Még az Új Színház Stúdiójából ismerjük egymást, többször jártam nála Újfehértón, és természetesen rendszeresen átmentünk Nyíregyházára is, tehát nem ismeretlen számomra ez a környék. Zsuzsa mesélt nekem a színházról, ugyanis gimnazista korában bekéredzkedett a Verebes István vezette teátrumba, ahol stúdiós lett, így sok élménnyel gazdagodott.

Egri és orlais színészként később viszonylag sűrűn megfordultam a városban és a Móricz Zsigmond Színházban. Sőt, abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy a VIDOR Fesztiválon megkaptam a legjobb férfi epizódalakításért járó Brighella-díjat a Párterápia című előadásban nyújtott teljesítményemért, az előadás pedig a Pierrot-díjat, mint a legjobb kamaraszínpadi előadás. Ugyancsak Pierrot-díjat kapott a Határátlépések című produkciónk. Egykoron az egri színész zenekarunkkal koncertet adtunk Nyíregyházán. Egy szó, mint száz: jócskán vannak kötődéseim.

– Most a Macskazenével érkezik, de még jóval a VIDOR előtt, július 18-án. Ön alakítja a főszereplőt, Pascarel cukorgyárost. Milyen figura ő?

– Igazából egy felkapaszkodott újgazdag, aki a cukorgyártásból nagy vagyonra tett szert, és azt hiszi, hogy pénzért több mindent meg tud venni, mint amit valójában lehetséges. Szeretné, ha a kislánya által írt operaátiratot bemutatnák az Operaház színpadán. Úgy képzeli, hogy megvásárol egy nagyon híres tenoristát, és sokat fizetne az előadás megvalósulása érdekében az Operaháznak is. Alapvetően innen indul a konfliktus, aztán lesz benne mindenféle félreértés, szerelem – de többet nem mondok, mert nem akarom előre elárulni a fordulatokat. Pascarel karakterének tulajdonképpen az a lényege, hogy kicsit többet gondol arról, mit lehet pénzzel elérni, és emiatt kalamajkákba kerül.

– Kacagtató vagy inkább sajnálatra méltó figura a cukorgyáros? Mi, nézők vajon hogyan viszonyulunk majd hozzá?

– Valóban ő a főszereplő, de aztán a történet úgy alakul, hogy több más szereplő is fontossá válik. Szerintem inkább nevetni, mint szánni való ember. Igazából nem olyan súlyos a vétsége, hiszen a gyermekének szeretne jót, de (talán nem is) egyedi gondolkodásmóddal, így a végén inkább kacagtatóan mulatságossá válik.

– Máté Gábor rendező úgy fogalmazott: „Túl azon, hogy reményeim szerint sokat lehet majd nevetni, az emberi gyarlóságot, morális eltévelyedéseinket is kíméletlen ábrázolja Feydeau.” Több mint gyanúm, hogy a vígjátékban bemutatott figurák és gondolkodásmód napjainkban sem ismeretlenek...

– Szerintem sem, manapság is léteznek hasonló emberek. Ismerünk például milliárdosokat, akik saját rakétákat építenek... Persze a közeli ismerősök között szintén lehetnek olyanok, akik a valamilyen módon megszerzett, hirtelen rájuk szakadt nagy vagyontól összezavarodnak – lehet ez akár lottó főnyeremény – és emiatt vagy kivagyiságuk kerül előtérbe, vagy tönkremegy az életük.

A házasság és a megcsalás Feydeaunak állandó témája, természetesen itt is jelen van. Például a vágyaktól vezérelt gondolkodás közben nem vesszük észre a nyilvánvaló érzelmi kapcsolatokat, sőt az átveréseket sem. Adott esetben a legjobbnak tűnő kapcsolatot is meg lehet zavarni egy ajánlattal, így még olyan ember is lépre mehet vagy meginoghat, aki egyébként boldog a párkapcsolatában. De jön egy olyan férfi (vagy nő), egy olyan váratlan helyzet, ami összezavarja. Néha tudjuk, hogy nem kéne utánamennünk dolgoknak, de aztán mégis megtesszük. Szerintem ezek a feydeaui motívumok örökérvényűek, mert az emberek alapvetően nem változnak az idők folyamán.

– Mindebből arra következtetek, hogy a Macskazene nemcsak az újgazdagokról szól, nemcsak eléjük tart tükröt, hanem igazából olyan jellemvonások kerülnek felszínre, amelyeket látva akár sokan magukra ismerhetnek.

– A féltékenység, a vágy, a nagyravágyás mind-mind a többet gondolunk magunkról állapot jellemzői. Például az ember elhiszi (el akarja hinni), hogy tetszik valakinek, pedig egyáltalán nem így van. Ugye előfordul hasonló napjainkban is?

– Miért érdemes megnézni a Macskazenét – a nevetésen túl?

– Nemcsak a nevetés miatt, hiszen nagyon sok mindenért érdemes megnézni egy színházi előadást. Egészen szép jelmezek vannak – ezt most nagyon komolyan mondom – és a díszlet is izgalmas. A Rózsakertben külön érdekesség lehet a történet helyszíne. Illetve mégis kimondom: ha egy bohózaton lehet nevetni, az bőven elég indok arra, hogy az ember eljöjjön, mert a nevetés mögött felsejlik, hogy ilyenek vagyunk mi is – a fenébe. Ezek jó élmények, sőt maga a katarzis egy bizonyos értelemben, mert az ember a nagy nevetés közben megérzi: végülis önmagán nevet, mert ő is pont ilyen hülye, mint akit a színpadon lát. Jó, felszabadító, sőt fontos felismerés ez, bizonyos pillanatokban szükséges, sőt érdemes átélni.

– A VIDOR Fesztivál programja még nem nyilvános, de annyit elárulhatunk, az idén is láthatjuk Önt egy előadásban. A nyári fellépések ellenére jut ideje kikapcsolódásra?

– Még június elején pihentem Horvátországban. A nyár hátralévő részében is akad némi szabadidőm, bár augusztusban elég sok előadásom lesz különböző, elsősorban szabadtéri színpadokon.

(Szerző: Kováts Dénes)