Nyíregyházi anya és lánya a frontvonalban, a Covid-19 pozitív betegeket látják el

Kozák Orsolya Nyíregyházán született, de most önkéntes diplomás ápolóként édesanyjával, Bíró Katalin egyetemi ápolóval együtt harcol a koronavírus-fertőzöttek életéért a Szent János Kórház III. Belgyógyászati Osztály épületében a COVID-19-pozitív betegek számára kialakított őrzőben. Vele beszélgettünk.

-Miért dönt úgy egy fiatal egyetemista, hogy vállal minden kockázatot és betegek életéért küzd?

Még nem volt hasonló helyzetben Európa, mint most. Úgy éreztem, hogy itt van az a pillanat, amikor kamatoztatni tudom a tanulmányaim alatt megszerzett tudásomat. Tudom, hogy kockázatokkal járhat a kórházi munka, hiszen mi, egészségügyi dolgozók vagyunk azok, akik nap mint nap betegek között dolgozunk. Anyukám és én pedig a tényleges frontvonalban állunk, és a Covid-19 pozitív betegeket látjuk el. Akikkel együtt dolgozom, mindenkin látszik, hogy szívből segítenek, és ők is minden kockázat ellenére teszik a dolgukat azért, hogy minél több beteg életét megmenthessük, és megállítsuk a járvány terjedését.

-Mit mérlegelt/ha mérlegelt, mielőtt belevágott?

Amikor elindult a Szent János Kórházhoz tartozó Kútvölgyi Kórház karanténja, és anyukám elsők között elkezdte ott a munkát, nagyon féltettem őt ebben az ismeretlen helyzetben, hiszen ilyen még nem volt soha.  Ezt követően felkérték a Szent János Kórház III-as Belgyógyászati Osztályának épületében a Covid-19-pozitív betegek számára kialakított őrző vezetésére, akkor döntöttem úgy, hogy mint diplomás ápoló jelentkezem a Szent János Kórházba önkéntesnek. Szerettem volna segíteni az itt dolgozóknak az erőmmel és az egyetemi évek során megszerzett tudásommal. Másrészt szerettem volna látni, hogy anya milyen körülmények között dolgozik, hogy biztonságban van.

-Mit szólt hozzá a családja, az ismerősei?

Anyukám kétes érzésekkel fogadta a döntésem; egyszerre örült és aggódott, hogy vajon megállom-e a helyem. Apukám az óta is nagyon büszke ránk.  A barátaim többsége egyetértett azzal, hogy segítek a betegeknek, de volt, akivel megszakadt emiatt a kapcsolatom.

-Egyre több a fertőzött, a COVID-19-pozitív betegek számára kialakított őrzőben pedig még nagyobb esély van rá, hogy Ön is pozitív lesz. Milyen érzésekkel kezd egy-egy műszakot és milyenekkel fejezi be?

Ezzel a veszéllyel minden egészségügyi dolgozó tisztában van, munka közben mindent megteszünk, hogy elkerüljük. Az itteni műszak más, mint a többi; fizikailag és lelkileg is fel kell készülni rá.  Testileg minden szükségletünket ki kell elégíteni beöltözés előtt, hiszen csak 4 óra múlva tudunk szünetet tartani, és minden alkalommal sok időt igényel a vetkőzés és az öltözés. Általában a műszak végén alig várom, hogy levetkőzhessek, és valami finomat ehessek, ihassak. Sokszor csak ott ülünk az öltözőben percekig, és gyűjtjük az erőnket, hogy hazainduljunk.

-Szokott félni?

A félelem ad erőt az embernek a megküzdéshez, de mivel minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne legyek beteg, a védőfelszereléseket rendeltetésszerűen használom, kezeimet sokszor fertőtlenítem, a természetes szorongásomat a munkával oldom fel. Ennek ellenére is tudom, hogy bármikor, bárhol elkaphatom a fertőzést.

-Amióta ott dolgozik, miben változott meg az élete?

Nem a munka hozta a változást, hanem a járvány. Az alakította át az életemet, hiszen az egyetemi órákra nem lehet bejárni, és az én életem eddig az egyetem köré rendeződött. A munka egyben megnyugvást is okoz, olyanra koncentrálhatok, amit amúgy szeretek csinálni. Mindeközben pedig tudást, gyakorlatot is szerzek, amit jól hasznosíthatok majd a további tanulmányaim során.

– Lát kritikus állapotban lévő betegeket is. Hogyan tudja kizárni az érzelmeket? Ki lehet egyáltalán?

Általában a kritikus állapotban lévő betegek nem beszélgetnek, ők a saját állapotukkal, gyógyulásukkal vannak elfoglalva, nekem pedig azt kell segítenem. Az objektivitás az alapvető a tudományban, és az orvoslásban. Muszáj kizárni az érzelmeket, hogy ne befolyásoljanak bennünket.

-Eddigi munkája során, melyik volt az a pillanat az őrzőben, amit soha nem fog elfelejteni?

Előttem még sosem halt meg senki. Múlt héten éjszakai műszakban hoztak egy súlyos beteget.  Minden tőlünk telhetőt azonnal megtettünk, de sajnos az újraélesztés sikertelen volt. Pillanatra szembesültem vele, hogy milyen rövid is az élet, ezért is kell értékes tartalmakkal megtöltenünk.

Bruszel Dóra