1944 őszétől kezdve közel 800 ezer honfitársunkat, politikai foglyokat, ártatlan embereket ítéltek el koholt vádak alapján, és hurcolták el őket szovjet munkatáborokba. Jelentős részük soha nem térhetett vissza Magyarországra.
A Vörös Hadsereg, amely 1944 szeptemberében lépett Magyarország területére, december 22-én adta ki 0060 számú parancsát, ez rendelte el a 17–45 év közötti munkaképes német származású férfiak és a 18–30 év közötti munkaképes német származású nők mozgósítását. Eszerint hadbíróság elé kerülnek, akik kivonják magukat a mozgósítás alól, és családtagjaikra, továbbá „bűntársaikra” is szigorú megtorlás vár.
Az utasítást végrehajtó szovjet belügyi katonák – bár a létszámot kizárólag német nemzetiségűekkel kellett volna feltölteniük – válogatás nélkül elvittek mindenkit, számukra csak az volt fontos, hogy összetereljék és a Szovjetunióba hurcolják a parancsnokaik által meghatározott számú embert.
Az események leírásakor a történészek sokszor csak az egyre fogyatkozó számú túlélők legendává szövődő visszaemlékezéseire hagyatkozhatnak.
A szájhagyomány szerint az „orosz” katonák megnyugtatásul azt ismételgették: „malenkaja rabota”, azaz kis munka. Az oroszul nem tudó érintettek ezt „málenkij robotnak” értették, s a kifejezés így honosodott meg. A katonák nemegyszer igazoltatás címén állították meg a járókelőket, akiket aztán teherautókra ültettek és elvittek, sorsukról hozzátartozóik semmit sem tudtak meg. A „kis munka” évekig tartó kényszermunka – romeltakarítás, építkezés, bányászat stb. – volt a Szovjetunióban.
A foglyok, akiktől minden használható tárgyat elvettek, a zömmel a vasúti csomópontok közelében felállított gyűjtőtáborokba kerültek. A zsúfoltság, a hideg, a járványok, az éhezés már itt megtizedelte őket, a szovjet táborokban aztán még többen haltak meg. A magyar foglyok zöme a donyeci iparvidéken, a Krím félszigeten és az Urálban végzett kényszermunkát, de sokakat irányítottak Grúziába és Azerbajdzsánba, illetve Dél-Szibériába.
Az elhurcoltak legalább egyharmada odaveszett, a többség 1949-re térhetett haza, több ezren már nem is a korábbi Magyarország területére, mivel otthonuk a szomszédos országok valamelyikéhez került. A kommunista magyar, csehszlovák, román, szovjet kormányoktól segítséget nem kaptak, a magyar hivatalos szervek a kényszermunkát „hadifogolyügyként” kezelték.
Emlékezzünk ma mindazokra, akik hosszú évekig embertelen körülmények közötti fogságba kényszerültek politikai, vallási meggyőződésükért, életüket adták a hazáért, magyarságukért.
