Szép, emberi történetekben láthatjuk Horváth László Attilát

Nyíregyházán az elmúlt 38 évben számos kiváló alakításának tapsolhattunk. Ebben az évadban három premierje lesz, de korábban bemutatott előadásokban is láthatjuk.

– Hogyan telt a nyarad?

– Több mint egy hónapot tudtunk eltölteni édesanyámnál, fantasztikus volt, nem is vágytunk máshová. Igazi otthoni pihenésként éltük meg.

– Az elmúlt évad nagy szerepei után nyilván szükséged volt rá.

– El se hiszed, mennyire! Ennek a megértése is kezd kiveszni a mai világban, be kell vallanom még színházi emberek körében is. Minket, színészeket gyakran úgy kezelnek, hogy felvesszük a jelmezt, bemegyünk és elmondjuk a szövegünket. Minden praktikusan, üzemszerűen megy. Pedig mi az idegrendszerünkkel dolgozunk, és ez meglehetősen fárasztó akkor is, ha szeretjük a szakmánkat.

– A szerepet nem lehet a jelmezzel együtt levenni…

– Az ember hazaviszi, idő kell, mire kimegy belőle és ellazulhat. Megjegyeztem egy életre a történetet: Molnár Piroskát kérdezték egyszer a pihenésről, vajon olvas, filmet néz ilyenkor? Azt felelte: úgy pihenek, hogy nem csinálok semmit… Megértem. Az ember fekszik egy fa alatt, és van. Ez a nyugalom.

– Az Életrevalók az előző évad sikerdarabja, de a mostaniban is műsoron maradt. Mi a titka?

– Az olyan emberi témák, mint az Életrevalók, megérintik az embereket. Gondolj csak bele, hány tolókocsis vagy sérült embert látunk, akikkel valamilyen tragédia történt. Kérdés, empátiával tudunk-e közelíteni hozzájuk, vagy megszoktuk, elmegyünk mellettük az utcán, mondván, nem a mi dolgunk, s ugyan, mit tudnánk tenni. Ez az előadás tükröt állít elénk két eléggé nyomorult emberről és találkozásukról, s kiderül, ezáltal talán mindketten boldogabb életet tudnak élni, ezért megfogja a nézőt. Egy – mondjuk ki: nyaktól lefelé béna, nyomorék – ember, ha más közegbe kerül, kibillenhet az önsajnálatból és a megszokott hétköznapokból, miként a másik, a társadalom perifériába szorult férfi is. Azzal, hogy Driss a maga stílusában segít Philippen, kialakul köztük a barátság, ez Driss életét, látásmódját, viszonyulásait is teljesen átformálja. És természetesen az önértékelését is, mert rájön: nem egy senkinek sem kellő nulla…

– Philippe miért őt, a legkevésbé alkalmasnak tűnőt választja a gondozói feladatra?

– ő, mint gazdag ember, mindig olyanokkal van körülvéve, akik tökéletesen kiszolgálják, s mindig azt mondják, amit hallani akar (szerintük). Egyszer csak jön egy ember, aki nem tekinti őt nyomoréknak, úgy beszél vele, úgy kezeli, mintha ép ember lenne. A maga nyers, pofátlan stílusával kizökkenti Philippet a betokosodott önsajnálatából, sőt, végül jelentősen meg is változtatja az életét és gondolkodását.

– Rengeteg érzelem, elgondolkodtató momentum jelenik meg az előadásban.

– Valóban, s színészként engem ezek a folyamatok érdekelnek. De akkor is, amikor filmeket, előadásokat nézek. Az ilyen értékeket kellene, hogy minél gyakrabban közvetítse a mozi, a tévéfilm, s persze a színház is. Azt ösztönözve, hogy a nézők gondolkodjanak el a látottakon, vigyék el magukkal – legalább a buszmegállóig.

– A Játszd újra, Sam-ben Humphrey Bogartot, a kiváló színészt személyesíted meg.  ő hús-vér alak a darabban, vagy inkább szellemkép, aki megjelenik a főszereplőnek?

– Szellemkép. Nézőink valószínűleg emlékeznek Woody Allen filmjére, és – ami kikerülhetetlen – a Casablanca című nagyszerű, ikonikus filmre Ingrid Bergman és Humphrey Bogart főszereplésével. A mi korosztályunk abszolút ismeri, de az sem lesz baj, ha fiatalabbak érdeklődését is felkeltjük iránta, hiszen ők el szokták kerülni a régi fekete-fehér filmeket. Ahogy Woody Allen írja: a Casablanca olyan meghatározó élmény volt a generációja számára, de neki személy szerint is, melynek következtében egyik lelki énje teljesen azonosult vele, ezért arra gondolt, de jó lenne Humphrey Bogartnak lenni. ő pici volt, enyhén idegbeteg stb., amit nyíltan bevall magáról. Bogart sokszor feltűnik a színdarabban a főszereplő állandóan visszatérő énképeként, haverként-barátként. Színpadi megjelenését többnyire a filmjeiből vett jelenetek vetítésével oldják meg, mint például a Vígszínházban. Nálunk nem, itt én a színpadon leszek Humphrey Bogart. Egy színész számára ez természetesen nagyon hálás feladat.

– Milyen érzés az ő bőrébe bújni?

– Nagyon jó, kifejezetten szeretem. Szívemhez nőtt ez a darab, bátran elmondhatom: nekem tetsző feladat, így nagyon élvezem a próbafolyamatot.

– Woody Allennek sajátos humora van, nem a blődségbe hajló vígjátékoké jelenik meg alkotásaiban. Erre a humorra mennyire lehetnek, vagy lesznek vevők a nézők?

– Én azt gondolom, ahogyan ez a humor előjön a darabban, és amilyen humorral Sam, a nagyon pontosan megírt figura rendelkezik, s amilyen természetesen és igazul jön belőle, a néző megérti és elfogadja. Woody Allen sokféle humort használ, vígjáték-szerűt is, de többségben nagyon finom szellemi humor jellemzi. Ezt pedig szereti a közönség.

– A Játszd újra Sam mellett a Pacsirta és A király beszéde a másik két premiered. A Pacsirta Kosztolányi-klasszikus, gondolom, az apa szerepe a tiéd. Mire számíthatunk?

– Valóban az apát játszom ebben a nagyon érdekes, szép történetben, ami erősen bennem van. Még nem olvastam a regényt, mert amikor ideje lett volna, akkor jött ki a remek film Páger Antallal, Tolnay Klárival és Nagy Annával, és a filmet választottam. Baján forgatták – én ugye bajai vagyok. A városban járva mindig eszembe jutnak a film képei. Most azért nem olvastam el, hogy a szövegkönyvre koncentráljak. Nagyon szép, emberi a történet, klasszikus a nyelvezete, az erkölcse. Úgyhogy szívből várom. Azt gondolom, Szikszai Rémusz rendező kezében teljes biztonságban van, így nyugalommal nézek elébe.

– Tavasszal a királyt tanítod beszélni. Láttad a filmet?

– Igen, remek volt. Egy újabb kiemelkedő feladat számomra, hogy beszédtanárként György királyt tanítom. Ami nagyon fontos, hogy éppen háború van, ebben a helyzetben kell megszólalnia, nyilatkoznia uralkodóként. Gulácsi Tamás játssza a királyt.

– Nagy kedvencem, a Főfőnök páratlan párosa – azaz te és ő – újra együtt a színpadon. Több, mint ígéretes!