A szaloncukor az 1900-as évek végére terjedt el széles körben, és azóta díszítjük vele a karácsonyfát. Eleinte cukorkákat, csokigolyókat csomagoltak sztaniolba és színes selyempapírba, amelynek végeit sokáig kézzel rojtozták.
A 19. század végétől szinte minden híres magyar fővárosi cukrászda saját recept alapján készített szaloncukrot, így a maihoz hasonló széles választékot kínáltak a vásárlóknak. Arról sajnos nem maradtak fent feljegyzések, hogy melyik volt a legkedveltebb.
Az 1970-es és 80-as években kétféle szaloncukor, a csokoládébevonatos zselés és a konzum szaloncukor volt elérhető. Ez utóbbi csokoládébevonat híján gyakran keményre száradt.
Intődy Gábor, a Magyar Édességgyártók Szövetségének főtitkára elmondta, hogy a kedvenc ízeket illetően vajmi keveset változott a magyarok ízlése: a legkedveltebb fajta maradt a zselés szaloncukor.
Az utóbbi 10–15 évben azonban utat törtek maguknak egyéb ízek is: a marcipános, kókuszos, mogyorókrémes mára minden bolt polcain megtalálható a karácsonyi időszakban.
Mennyiséget tekintve egy család átlagosan egy kilogramm szaloncukrot vásárol egy karácsonyi időszakban, ez összesítve évi mintegy 3500 tonnát jelent, több, mint 7 milliárd forint értékben.
A minőség minden édességnél, a szaloncukornál pedig főképp egyre fontosabbá vált. Intődy Gábor elmondta, hogy a vásárlók hajlandók többet is fizetni a minőségi termékekért.
Hungarikum is lehetne a szaloncukor, amelynek készítésével a 19. század első harmadában kezdtek foglalkozni a magyar cukrászok. A fára akasztható, selyempapírba és csillogó sztaniolba csomagolt édességet azóta is kizárólag a magyarok készítik. Ha a világban bárhol szaloncukorral találkozunk, az feltehetően Magyarországon készült, s ha mégsem, akkor előfordulása csak az ott élő magyaroknak köszönhető.
A Magyar Édességgyártók Szövetsége részletes táblázatba foglalta a szaloncukor-fogyasztási szokásokat:
Forrás: Magyar Édességgyártók Szövetsége
