Egy római vakáció

Alig több mint két héttel az után, hogy maga az utazás ötlete megszületett, azon kaptuk magunkat, hogy 2016. november 14-én hajnali háromkor a már jól ismert iskolánk, a Nyíregyházi Kölcsey Ferenc Gimnázium zöld épülete előtt várjuk negyvened magunkkal a minden bizonnyal hamarosan begördülő buszt, amely Olaszországba visz majd bennünket.

Kezdetét vette az ötnapos kalandunk, melynek méltó megkezdése céljából a diáksereg mély lelki nyugalommal aludta át Szlovénia gyönyörű, vadregényes tájait a buszon zötykölődve. A kora délutáni órákban értük el Punta Sabbionit, ahol a hosszú út után szinte zombikként kászálódtunk le járművünkről, hogy kinyújtóztassuk elmacskásodott tagjainkat az olasz naplemente szikrázó fényeiben. Rövid hajóút után pedig végre partra szállhattunk Velencében. Körbesétálván a várost gyönyörködhettünk esti fényeiben, és valamelyest részei lettünk a hömpölygő, szájtátva bámuló turista tömegnek.

Este első szálláshelyünkön, miután megkaptuk vacsoránkat, a jellegzetes helyi olasz 'pasta'-t (amely innentől kezdve szerves részét képezte ottlétünknek), mindenki vackába visszahúzódva pihent. Másnap Firenze következett a maga csodálatos látképével, lépten-nyomon utcaművészek keze nyomával és a rengeteg aranyművesével a Ponte Vecchión, estére pedig már Rómát csodálhattuk.

Elérkezett a hét közepe, mi pedig nyakunkba vettük az örök várost. A Colosseum 22 centiméter magas lépcsői, és az ezt követő csaknem háromórás séta a Forum Romanumtól a Piazza di Spagnaig nem bizonyult térdkímélőnek, azonban a látvány és a gondolat, hogy körbevesz minket a kézzelfogható történelem, mindent megért. Így este a nagy csapat fáradtan, elcsigázva érkezett vissza a szállásra, ahol a hideg ellenére a kis mobilházak hamar könnyű álomba ringattak majdnem mindenkit. Másnap reggel a társaság java részén még mindig felfedezhetőek voltak az előző nap fáradalmainak nyomai, de a finom reggeli és az alvás elegendő volt ahhoz, hogy újult erővel vágjunk neki ezúttal a Vatikánnak. Az ott felhalmozott műkincsek megtekintésére valószínűleg egy hét is kevés volna, hisz jómagam csak a Sixtus-kápolna mennyezeténél hosszú órákat tudtam volna eltölteni Michelangelo ecsetvonásainak bámulásával. Az idegenvezetőnk azonban jó tempót diktálva haladt, így pihegve értük el a Szent Péter teret. Itt a csapat jelét adta fáradtságának, nyervén ezzel némi plusz szabadidőt, amikor mindenki pótolhatta hiányzó energiáit egy jó olasz kávé segítségével, vagy éppen feltölthette szuvenír készleteit.

Este egy újabb rövid buszút után elértük az utolsó szálláshelyünket, amelynél megfelelőbbet keresve sem találhattunk volna utunk méltó lezárásaképpen. A hotel maga elegáns volt és kissé ünnepélyes, de lévén szó családi vállalkozásról, az elképzelhető legbarátságosabbnak bizonyult. Következtek hát az utolsó hajnalig tartó beszélgetések, a dolgaink végső bőröndbe szuszakolása és reggel az indulás. Hosszú utunk alatt hazáig több pihenőt is útba ejtettünk, valamint még búcsúképpen meglátogattuk Padovát. Késő estére, vagy még inkább kora hajnalra értük el újra Nyíregyházát, így az elnyújtott utunk közben volt időm gondolkodni. Eszembe jutott, hogy itthon nyilván mindenki megkérdezi majd: „Na, és mi tetszett a legjobban?” Azonban sorra véve a gondolataimat igazán nehéz lett volna választani az elmúlt napok csodái közül. Így, ha bárki kérdezné, azt felelném: „Hát Olaszország”. És ha a kérdés arra vonatkozna, de mégis mit érdemes megnézni, azt válaszolnám: „Mindent!” Balgaság volna ugyanis a hely szépségét az antik romok közt, kápolnákban vagy a macskaköves tereken keresni. Mindezek szépsége ellenére a valódi csoda az olasz életérzésben rejlik. Az érzésben, amikor az olasz kisfiú édesanyjának mutogat valamit az édességbolt kirakatában, amikor az utcai árus kiabál, hogy nála vásárolj, mikor a pincér sűrű hálálkodással fogadja az utána vitt, elejtett evőeszközt. Amikor az eladó mosolyogva nyugtázza nyelvtani hibáidat és elnézést kér, hogy rosszul adott vissza, vagy a metróállomáson járőröző katona int: No foto! Ehhez az érzéshez nem fogható sem a Pantheon szépsége, sem az olasz pizza íze. És még így, hetekkel az utazásunk vége után sem érzem, hogy ez az érzés elmúlt volna. Mert ezt a darabját Olaszországnak nem a bőröndünkben vagy a fényképezőgépünk memóriakártyáján, hanem a szívünkben hoztuk haza.

Ezúton szeretnénk megköszönni Nagyné Balla Judit tanárnőnek a megannyi fáradhatatlan munkát, ami nélkül nem valósulhatott volna meg ilyen rövid idő alatt ez az utazás. Hálásak vagyunk a sok türelemért, odafigyelésért és segítségért, amit kísérő tanárainktól kaptunk.